Így nyertem meg 8 éves kisdrazséként a síugrók Négysáncversenyét

Az egyik legbüszkébb arra vagyok, hogy a Tour de France mellett megnyertem már a Négysáncversenyt és a sírepülő-világbajnokságot is. Fejben. És sírepülő-világcsúcsot is sikerült már majdnem döntenem. Félig fejben, félig gyakorlatban.

 

 

 

Amikor ezeket a tetteket végrehajtottam, hétfőnként még nem volt magyar adás a tévében, így azokon az estéken mindig tovább ébren maradhattam 8 éves kisdrazséként, hogy a cseh kettő este kilenckor kezdődő sporthíradója által megkaphassam a napi adagomat a sportból.

 

 Az egyik ilyen műsorban figyeltem fel egy addig általam nem látott, arról nem is hallott sportágra, amely azonnal lenyűgözött. 

 

Emberek előrehajolva, sílécen csúsztak le valami építményen, beleugrottak a semmibe (vagy a levegőbe, megítélés kérdése, de mindkettő kemény), majd utána egy lejtő alján vagy sikerült a talajra érkezésük, vagy nem. De ennek mindenképpen örültek, meg még nagyon sokan a lelátókon.

 

 

Megkérdeztem aput, hogy ez micsoda (már akkor tudott mindent), mire azt mondta, hogy ez a síugrás, és innentől kezdve nem egy új sportág, hanem egy fogalom szerelmese lettem.

 

Miután azt is megtudtam, hogy a legendás Négysáncverseny (finn ugró nyerte meg a legtöbbször a megmérettetést, róla picit később) egyik állomásának az összefoglalóját küldték az éterbe a csehek, eldöntöttem, hogy másnap én is játszom ilyet. Ha már ugye az ember focimeccseket néz, és focizik a kutyájával az előszobában, akkor evidens, hogy rámegy a síugrásra is.

 

Az én pályán nem volt túl bonyolult, viszont számomra mindegyiknél nagyobbnak és szebbnek tűnt, pedig még felszerelésem sem volt. Nekifutottam az előszobából (ez volt a sáncasztal), a küszöbnél elugrottam (ez volt a vége), majd bedzsámpoltam a szobámba, balra meg le volt rakva a mérőszalag, és érdekes módon mindig a finnek nyertek. Azért ők, mert nekik voltak a legjobban hangzó neveik. Fogalmam nem volt róla, hogy ők voltak a legjobbak, mert csehül viszonylag már csehül tudtam akkor is, a feliratok fennhagyásának az idejénél meg mindenkire gondoltak, csak a nézőkre nem, mert minek. Viszont szép volt.

 

 

 

Aztán egyszer láttam, hogy sokkal nagyobbat repülnek a srácok, fater csípőből válaszolta, hogy ez a sírepülés. Azonnal tudtam, hogy ezt nekem ki kell próbálnom, de okosan senkinek nem szóltam a tervemről.

 

 

 

 

 

Nem azért, mert ha tudom, hogy van ez a szabály, akkor inkább biztonságosabbat ugrok és a kivitelezésért járó pontokra megyek rá, nem azokra, amiket a repült méterekért kapok (a két pontszámot összeadják, akié a legtöbb két sorozat után, az „viheti el a pálma helyett mondjuk stílszerűen a jégkrémet”), hanem azért, mert úgy éreztem, megdolgoztam a világcsúcsért. Az én világcsúcsomért. 

 

Az akkor legjobb finnek nagyon hosszú évek óta a legbénábbak, legendám, Janne Ahonen a világ legértelmetlenebb sportolója, mert az első visszavonulása (a csúcson hagyta abba, mindenkinél jobb lett, 17 évesen láttam először, a neve és a maszkja miatt azonnal a kedvencem lett) után visszatért, majd eljátszotta még ezt és borzalmasabbnál borzalmasabb kísérletekkel rukkol elő. Az elejétől láttam, hogy a legcsodálatosabb ugrásokat bemutató és a legszebb, legjobb eredménysort produkáló nemzet szimbóluma, hogyan omlik szét szubatomi részecskék méreteire.

 

 

 

De én még mindig nekik szurkolok. Éveken át úgy néztem a versenyt, hogy melyik finn nyeri majd meg. Most semmi más álmom nincs (az viszont nagyon), csak annyi, hogy a négyszer két sorozat alatt (vagy a selejtezők során), legalább egy jó finn ugrást láthassak. Nem a többiekhez mérten, hanem önmagukhoz.

 

És akkor ismét elmagyarázom mindenkinek, hogy síugrásban újra Finnország a legnagyobb!